Alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz

Alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz

Más kihívásokra tekintettel miért kellene fontolóra venni az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást? Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) szerint az éghajlati rendszer felmelegedése egyértelmű, és a 20. század közepe óta az emberi tevékenység a domináns ok. Ez a légkör és az óceán felmelegedéséhez, a globális vízkörforgás változásaihoz, a hó és a jég csökkenéséhez, a globális átlagos tengerszint-emelkedéshez és egyes éghajlati szélsőségek változásaihoz kapcsolódik. A globális felmelegedés hatásai már most is láthatók, és még sok éven át folytatódni fognak. Alkalmazkodási stratégiákra van szükség az igazgatás minden szintjén: helyi, regionális, nemzeti, uniós és nemzetközi szinten. Az éghajlati hatásoknak az európai régiók közötti eltérő súlyossága és jellege miatt a legtöbb alkalmazkodási kezdeményezésre regionális vagy helyi szinten kerül sor. Európa lakossága, gazdasági ágazatai és régiói eltérő mértékben képesek megbirkózni a helyzettel és alkalmazkodni ahhoz. Az alkalmazkodás ezért elengedhetetlen az éghajlatváltozás jelenlegi változékonyságának és elkerülhetetlen hatásainak kezeléséhez. Segít a felmerülő lehetőségek kihasználásában is.

Az európai klímarendelet jogszabályba foglalja az európai zöld megállapodásban meghatározott azon célt, hogy Európa gazdasága és társadalma 2050-re klímasemlegessé váljon. Az európai klímarendelet az alkalmazkodás területén a következő intézkedésekre szólít fel(5. cikk):

1. Az érintett uniós intézmények és a tagállamok a Párizsi Megállapodás 7. cikkével összhangban folyamatos előrelépést biztosítanak az alkalmazkodóképesség fokozása, a reziliencia megerősítése és az éghajlatváltozással szembeni kiszolgáltatottság csökkentése terén.
2. A Bizottság a Párizsi Megállapodással összhangban uniós stratégiát fogad el az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásról, és azt az e rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt felülvizsgálat keretében rendszeresen felülvizsgálja.
3. Az érintett uniós intézmények és a tagállamok biztosítják továbbá, hogy az Unióban és a tagállamokban az alkalmazkodásra vonatkozó szakpolitikák koherensek legyenek, kölcsönösen támogassák egymást, járulékos előnyökkel járjanak az ágazati politikák számára, és törekedjenek arra, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást következetes módon jobban integrálják valamennyi szakpolitikai területbe, beleértve adott esetben a vonatkozó társadalmi-gazdasági és környezetvédelmi politikákat és intézkedéseket, valamint az Unió külső tevékenységeibe. Különösen a legkiszolgáltatottabb és leginkább érintett népességcsoportokra és ágazatokra összpontosítanak, és a civil társadalommal konzultálva azonosítják az e tekintetben fennálló hiányosságokat.
4. A tagállamok nemzeti alkalmazkodási stratégiákat és terveket fogadnak el és hajtanak végre, figyelembe véve az e cikk (2) bekezdésében említett, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó uniós stratégiát, megbízható éghajlatváltozási és sebezhetőségi elemzéseken, eredményértékeléseken és mutatókon alapulva, valamint a rendelkezésre álló legjobb és legfrissebb tudományos bizonyítékok alapján. A tagállamok nemzeti alkalmazkodási stratégiáikban figyelembe veszik az érintett ágazatok, többek között a mezőgazdaság, a víz- és élelmiszerrendszerek, valamint az élelmezésbiztonság különös sebezhetőségét, és előmozdítják a természetalapú megoldásokat és az ökoszisztéma-alapú alkalmazkodást. A tagállamok rendszeresen frissítik a stratégiákat, és a kapcsolódó aktualizált információkat belefoglalják az (EU) 2018/1999 rendelet 19. cikkének (1) bekezdése alapján benyújtandó jelentésekbe.
5. A Bizottság 2022. július 30-ig iránymutatásokat fogad el, amelyekben meghatározza a projektek és a projektprogramok tervezése, kidolgozása, végrehajtása és nyomon követése során felmerülő lényeges fizikai éghajlati kockázatok azonosítására, osztályozására és prudenciális kezelésére vonatkozó közös elveket és gyakorlatokat.

Az Európai Bizottságnak szóló 2024–2029-es politikai iránymutatásban Ursula von der Leyen elnök bejelentette az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó európai tervet (ECAP), hogy támogassa a tagállamokat a készültség- és rezilienciatervezésben.

Az éghajlati hatásoknak az európai régiók közötti eltérő súlyossága és jellege miatt a legtöbb alkalmazkodási kezdeményezésre regionális vagy helyi szinten kerül sor. Európa lakossága, gazdasági ágazatai és régiói eltérő mértékben képesek megbirkózni a helyzettel és alkalmazkodni ahhoz. Az alkalmazkodás ezért elengedhetetlen az éghajlatváltozás jelenlegi változékonyságának és elkerülhetetlen hatásainak, valamint az életkor, az egészségi állapot, a lakóhely, a társadalmi-gazdasági státusz és egyéb szempontok tekintetében fennálló sajátos sebezhetőségeknek a kezeléséhez. Az éghajlatváltozás terén a „senkit nem hagyunk hátra” koncepcióját, amelyet „igazságos alkalmazkodásnak” vagy „igazságos rezilienciának” is neveznek, megfelelően figyelembe kell venni az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó igazságos, átalakító erejű és hosszú távú szakpolitikák és intézkedések végrehajtása során, hogy elkerülhetők legyenek a hibás gyakorlatok, a kockázatok újraelosztása vagy a meglévő egyenlőtlenségek megerősítése, valamint a „nyertesek” és „vesztesek” kialakulásának elkerülése érdekében. Segíteni fog annak biztosításában is, hogy az alkalmazkodási politikák és intézkedések előnyeit méltányosan osszák el.

Az EEA 4/2025. sz. jelentése: Társadalmi méltányosság az éghajlatváltozásra való felkészülés során: az igazságos reziliencia hogyan szolgálhatja Európa-szerte a közösségek javát, bemutatja az igazságos rezilienciára vonatkozó legfrissebb rendelkezésre álló bizonyítékokat, és naprakész tájékoztatást nyújt annak aktuális helyzetéről az uniós, nemzeti és szubnacionális szintű szakpolitikákban és tervezésben, valamint a cselekvési prioritásokról. Megvizsgálja, hogyan kezelik és hajtják végre az igazságos rezilienciát négy kulcsfontosságú rendszerben: az épített környezet, a mezőgazdaság és az élelmiszerek, a víz és a közlekedés. Megvalósítható iránymutatást nyújt a politikai döntéshozók és a gyakorlati szakemberek számára, rávilágítva arra, hogy az alkalmazkodási intézkedések véletlenül hol súlyosbíthatják a meglévő egyenlőtlenségeket ezeken a rendszereken belül, inspiráló példákkal szolgálva olyan gyakorlati megközelítésekre, amelyeket annak biztosítására használnak, hogy senki se maradjon le.