A biztosítás mint kockázatkezelési eszköz

A katasztrófakockázatok és -veszteségek komoly aggodalomra adnak okot a társadalom számára, mivel az elmúlt években nőttek. Ezek az események várhatóan tovább fokozódnak olyan tényezők miatt, mint a demográfiai fejlődés, a földhasználat megváltozása, a lakó- és gazdasági tevékenységek bővülése a katasztrófáknak kitett területeken és az előre jelzett éghajlatváltozás. A bizonyítékok azt mutatják, hogy az éghajlatváltozás már számos európai régióban növelte bizonyos szélsőséges időjárási és éghajlati események – például aszályok, hőhullámok és heves csapadék – gyakoriságát és súlyosságát. Ezek a tendenciák várhatóan folytatódni fognak, hacsak nem hajtanak végre hatékony intézkedéseket az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra (az EEA 15/2017. sz. jelentése). Emellett az éghajlat által előidézett kockázatok hatással lesznek a biztosítási ágazatra is, és átalakítják azt (EIOPA, 2022). Ezért a kompressziós kockázatkezelési mechanizmus (például a biztosítások) végrehajtása egyre nagyobb jelentőséggel bír.

A biztosítás a biztosított személyről, tárgyról vagy szervezetről a biztosítóra ruházza át a kockázatot. A kompenzáció a meghatározott veszélyes események által okozott veszteségek értékelésétől függ, például a mezőgazdaságban bekövetkezett terményveszteségtől, az áradások miatt a házakban bekövetkezett veszteségektől, a viharok vagy erdőtüzek miatti erdőveszteségektől. Szélsőséges időjárás esetén a biztosítás értékes eszköz, mivel segít megelőzni, hogy a pénzügyi veszteségek ne váljanak hosszú távú gazdasági károkká. Ha egy ház vagy egy vállalkozás megsérül, a biztosítás fedezheti az újjáépítés vagy a kártérítés költségeit, lehetővé téve az érintett személyek számára, hogy gyorsan felépüljenek. Mielőtt biztosítást lehetne kötni szélsőséges időjárási eseményekre, a biztosítónak azonosítania kell a kockázatot, számszerűsítenie kell, hogy mekkora kárt okozhat, és képesnek kell lennie arra, hogy viselje a költségeket, ha a szélsőséges esemény bekövetkezik. Végül, ahhoz, hogy a szélsőséges időjárásra biztosítás legyen, kiszámíthatatlannak kell lennie.  Az esemény pontos időpontja és helyszíne előre nem ismert.

Az Európai Bizottságnak a természeti és ember okozta katasztrófákra vonatkozó biztosításról szóló 2013. évi zöld könyve az alkalmazkodási stratégiáról szóló csomag részét képezi. Célja, hogy javítsa az éghajlatváltozási kockázatok biztosítók általi kezelésének módját, bővítse a katasztrófabiztosításhoz való hozzáférést, és felszabadítsa a biztosítási árképzésben és más pénzügyi termékekben rejlő teljes potenciált.

Az Európai Bizottság jelentése az időjárási és éghajlati katasztrófákkal kapcsolatos kockázatok biztosításáról elemzi a több tagállamban létrehozott különböző biztosítási rendszereket. Értékelésük alapján a biztosítási piacok (országonként és ágazatonként) három nagy csoportra oszthatók:

• Önkéntes biztosítási piac: Ezen a piacon a kötvénytulajdonosok döntenek arról, hogy vásárolnak-e biztosítási fedezetet, és a biztosítók eldöntik, hogy biztosítják-e a fedezetet.
• Félig önkéntes biztosítási piac: Hasonló az önkéntes piachoz, ahol mind a biztosító, mind a kötvénytulajdonos választhatja a részvételt. Előfordulhat azonban közvetett nyomás, például a jelzáloghitel-nyújtók követelményei vagy az informális megállapodások, amelyek arra ösztönzik az egyéneket, hogy vegyenek részt a biztosítási piacon.
• Kötelező piacok: Ezen a piacon a biztosító vagy a kötvénytulajdonos jogilag köteles részt venni. Például a biztosítók jogilag kötelezhetők arra, hogy fedezetet nyújtsanak a szélsőséges időjárási eseményekre, és a kötvénytulajdonosokat törvény kötelezheti arra, hogy tűzbiztosítást vásároljanak, amely magában foglalja a szélsőséges időjárási események fedezetét.

Egyes országok (pl. Franciaország, Svájc) állami vagy kvázi állami monopóliumbiztosítással rendelkeznek, míg más országok (pl. Németország, Olaszország, Egyesült Királyság) kereskedelmileg strukturált „szabadpiaci megoldásokkal” rendelkeznek, amelyeket szisztematikusan állami finanszírozású ad hoc könnyítéssel párosulnak. Más országokban (pl. Ausztriában, Dániában) állami katasztrófaalapokat finanszíroznak az adófizetők pénzéből, míg másokban (pl. Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában) a magánbiztosítók állami katasztrófaalapokkal kiegészített különböző vegyes megoldásait alkalmazzák (Schwarze et al., 2009). Spanyolországban a köz- és magánszféra közötti partnerségi program keretében az állami szerv (Consorcio de Compensación de Seguros – CSS) fedezi a rendkívüli éghajlati kockázatokat (és másokat), és díjait a magánvállalkozások számláin szereplő arányos pótdíj révén szedi be (EGT, 2017).

Az éghajlat okozta kockázatok elleni biztosítás gyorsan prioritássá válik az egyének és a vállalkozások számára. Az üzletvezetési gyakorlat természetesen magában foglalja a kockázatdiverzifikációs stratégiákat. Tekintettel az éghajlattal kapcsolatos kockázatok növekvő jelentőségére a fizikai eszközök károsodása és az üzleti tevékenységek zavara tekintetében, ajánlatos, hogy a vállalkozások fontolóra vegyék a természeti katasztrófák vagy a működésükre valószínűleg hatást gyakorló egyéb éghajlati hatások elleni biztosítási kötvények megkötését.

Az érdekelt felek, például az állami vagyon tulajdonosai, a mezőgazdasági termelők, a magántulajdonban lévő ingatlanok tulajdonosai és a vállalkozók befolyásolhatják a kockázatkezelést a biztosítási ágazatban. Olyan ösztönzőket vagy követelményeket teremtenek, amelyek segítenek csökkenteni a szélsőséges időjárási események hatását. Az egyik példa az árjelzés: ha a lakástulajdonosok megerősítik tetőiket a jégeső ellen, alacsonyabb biztosítási díjat fizethetnek, vagy kisebb levonható összeggel rendelkezhetnek. Egy másik példa a rezilienciakövetelmények beépítése a biztosítási kötvényekbe; ha a kötvénytulajdonos nem tesz lépéseket a kockázatok csökkentése érdekében, a kifizetésük alacsonyabb lehet.

Számos országban létezik egy „állami garanciarendszer”, amelyben egy „katasztrófaalap” segít fedezni egy bizonyos küszöbértéket meghaladó károkat. Ez biztosítja, hogy a magánbiztosítók pénzügyileg stabilak maradjanak, és megfizethető díjakat kínálhassanak. Ez azonban csökkentheti a biztosítás megkötésére való ösztönzést, különösen a legmagasabb kockázatú területeken kívül. Ezekben az esetekben előfordulhat, hogy a díjak nem működnek megfelelően, és a díjak túl drágák lehetnek a legtöbb ember számára.

A biztosítási rendszer teljesítményét elsősorban a biztosítás hosszú távú költségei és hasznai határozzák meg, amelyek továbbra is a fő mutatót jelentik. Az éghajlatváltozás esetében ezeket a költségeket és előnyöket a kockázatkezelési eszközök széles körével (megelőzés, védelem, korai előrejelzés) együtt kell vizsgálni. A kockázatkezelési célok a kormányok, a biztosított felek vagy a biztosítók esetleges elvárásaitól függenek. A szolidaritáson alapuló biztosítási rendszer (állami támogatással és jövedelemalapú egyéni hozzájárulással) maximális fedezetet fog elérni a kockázat egyenletes elosztása érdekében. Az éghajlati kockázatkezelési biztosítás növelni fogja a kockázattudatosságot, és alkalmazkodási intézkedések révén ösztönözni fogja a reziliencia növelését.

Vannak azonban olyan vélemények is, amelyek szerint a biztosítás maladaptív, mivel a biztosítási rendszerek erősítik a kitettséget és a sebezhetőséget, mivel előnyben részesíthetik azokat az intézkedéseket, amelyek megőrzik a „status-quo”-t, ahelyett, hogy lehetővé tennék az adaptív magatartást, például az átalakító alkalmazkodást (pl. O’Hare et al., 2015). Ebből a szempontból a biztosítást a kockázatkezelés és az alkalmazkodás szélesebb körű megközelítése részének kell tekinteni.

A biztosítótársaságok megosztják a pénzügyi kockázatot az összes kötvénytulajdonos között, és azáltal, hogy magasabb díjakat számítanak fel a magasabb kockázatokért, arra ösztönzik az egyéneket, hogy tegyenek lépéseket saját kockázataik csökkentése érdekében. Ez segít csökkenteni a kár költségét, ha egy esemény bekövetkezik. A biztosítás azonban kevésbé vonzóvá válik a magas kockázatú háztartások vagy mezőgazdasági termelők számára, ha a díjak tükrözik a mögöttes kockázatot. Ugyanakkor, bár az alacsonyabb kockázatú kötvénytulajdonosok kevésbé ösztönzik a kockázat csökkentését, nagyobb valószínűséggel vásárolnak biztosítást, mivel a díjak megfizethetőbbek.

A díjak megfizethetősége és a kockázatcsökkentési ösztönzők közötti kompromisszum fontos, de nehezen kiegyensúlyozható, és azt gyakran befolyásolják az egyes országok és/vagy érdekképviseleti csoportok eltérő kockázatkezelési célkitűzései.

Az EU Szolvencia II. irányelve (2009/138/EK) kodifikálja és harmonizálja az uniós biztosítási rendeletet. Ez elsősorban azt a tőkeösszeget érinti, amellyel az uniós biztosítótársaságoknak a fizetésképtelenség kockázatának csökkentése érdekében rendelkezniük kell. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 101. cikke (3) bekezdésének a biztosítási ágazatbeli megállapodások, döntések és összehangolt magatartások egyes csoportjaira történő alkalmazásáról szóló, 2010. március 24-i 267/2010/EU bizottsági rendelet mentességet biztosít a versenyszabályoknak a biztosítási ágazatbeli megállapodások bizonyos típusaira történő alkalmazása alól.

A biztosítási rendszerek általában addig tartanak, amíg a biztosító és a biztosított szerződésről állapodik meg. A legtöbb szerződés éves időtartamra szól, és évente megújul, beleértve a szerződés felülvizsgálatát, például a biztosítási díjat.