Alapelvek és sikertényezők

Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás olyan szakpolitikákra, gyakorlatokra és projektekre vonatkozik, amelyek a sebezhetőség és/vagy a kitettség csökkentése révén csökkenthetik a kockázatokat, és/vagy megvalósíthatják az éghajlatváltozással kapcsolatos lehetőségeket. Az alkalmazkodás a döntéshozatal valamennyi szintjét, valamennyi régiót és a legtöbb ágazatot érinti. Az alkalmazkodást ágazatközi, többszintű és régióközi tevékenységként kell strukturálni, amely összefogja a különböző tudással, érdekekkel és értékekkel rendelkező szereplőket. Az alkalmazkodás nem egyszerűen arról szól, hogy többet tegyünk, hanem arról, hogy új gondolkodásmódot alakítsunk ki, és kezeljük a kockázatokat és veszélyeket, a bizonytalanságot és a komplexitást. A meglévő sebezhetőségek kezelésére és a reziliencia növelésére szolgáló megfelelő alkalmazkodási pályák feltárásához strukturált tanulási folyamatra lesz szükség az emberek és a szervezetek számára. Bár minden alkalmazkodási folyamatnak kontextusfüggőnek kell lennie, az alábbiakban ismertetett számos alapelv általánosan elismert a jó alkalmazkodás támogatása érdekében.

Az alkalmazkodási politika folyamatának számos alapelvét általánosan a megfelelő alkalmazkodás kulcsfontosságú tényezőjeként ismerik el. Ezek az elvek (az UKCIP 2005-ös adatai alapján; Adger és mtsai. 2005; Prutsch et al. 2010-ben; Brown és mtsai. 2011, Southern Voices on Adaptation, CARE 2015) a következők:

Az alkalmazkodásnak fenntarthatónak kell lennie – az alkalmazkodásra adott válaszok nem járulhatnak hozzá az éghajlatváltozáshoz, és nem korlátozhatják az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló erőfeszítéseket, ezért ki kell használni az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló célokkal való szinergiákat, és el kell kerülni a konfliktusokat. Emellett nem szabad korlátoznia a természeti környezet, a társadalom vagy a vállalkozások más részeinek azon képességét, hogy máshol végrehajtsák az alkalmazkodást (pl. talajvíz használata öntözésre száraz régiókban, ami csökkenti a felszín alatti vizek szintjét és korlátozza a rendelkezésre álló ivóvíz mennyiségét). Amennyiben lehetséges, mozdítsák elő azokat az alkalmazkodási erőfeszítéseket, amelyek növelik a természeti rendszerek azon képességét, hogy az éghajlati kockázatok pufferelése révén növeljék a rezilienciát (pl. ökoszisztéma-alapú megközelítések és természetalapú megoldások).
Partneri együttműködés – az érintett szereplők (pl. hatóságok, nem kormányzati szervezetek, vállalkozások, helyi közösségek és emberek) azonosítása és bevonása minden releváns szinten, valamint annak biztosítása, hogy megfelelő tájékoztatásban részesüljenek és ösztönzést kapjanak az alkalmazkodással kapcsolatos munkára. A lehetőségek megfogalmazása, meghatározása és rangsorolása, az alkalmazkodási politikák végrehajtása és nyomon követése, valamint részvételen alapuló és inkluzív tervezés.
Az alkalmazkodásnak bizonyítékokon kell alapulnia, és teljes mértékben ki kell használnia a legújabb kutatásokat, adatokat és gyakorlati tapasztalatokat, hogy a döntéshozatal megfelelő támogatásban és tájékoztatásban részesüljön.
Az éghajlati és nem éghajlati kockázatok kezelése kiegyensúlyozott megközelítés alkalmazásával – az éghajlatváltozás csak egyike a társadalmi, természeti és gazdasági fejlődést befolyásoló többszörös stresszhelyzeteknek. Ezért az alkalmazkodásnak holisztikus megközelítést kell alkalmaznia, amely magában foglalja mind az éghajlati, mind a nem éghajlati kockázatok kezelését.
A múltbeli és jelenlegi éghajlati változékonysággal és időjárási szélsőségekkel kapcsolatos kockázatok kezelése – ez kell, hogy legyen a kiindulópontja a hosszabb távú éghajlatváltozással kapcsolatos kockázatok és lehetőségek kezelésére irányuló megelőző intézkedéseknek. Fontos biztosítani a katasztrófakockázat-csökkentéssel/-kezeléssel való koordinációt és szoros szinergiákat (pl. jelentés az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásról és a katasztrófakockázat-csökkentésről Európában).
Prioritásként kell kezelni az éghajlati hatásokra való reagálást – például azáltal, hogy nagyobb figyelmet fordítunk az időjárás és az éghajlat által leginkább érintett ágazatokra, azokra, amelyek hosszú távú élettartammal rendelkeznek vagy hosszú távú következményekkel járnak, ahol jelentős beruházásokról vagy nagy értékekről van szó, vagy ahol a kritikus nemzeti infrastruktúrák támogatása érintett.
Az alkalmazkodást az éghajlatváltozás jelentette kihívás által megkívánt nagyságrendhez kell igazítani (pl. nemzeti/regionális/helyi/ágazati/határokon átnyúló) – a megoldásokat az egyedi helyzetekhez kell igazítani, figyelembe véve a felelősségi köröket és a finanszírozást is.
Az alkalmazkodásnak rugalmasnak kell lennie – bár a jövőbeli éghajlattal kapcsolatban még mindig bizonytalanság áll fenn, bizonyos területeken (pl. a hosszú távú tervezési horizonttal rendelkező ágazatokban) fontolóra kell venni a lehetőségeket, és könnyen kiigazítható döntéseket kell hozni. Ezért el kell ismerni a nem/alacsony sajnálat és a mindenki számára előnyös alkalmazkodási lehetőségek értékét a költséghatékonyság és a többszörös előnyök tekintetében, valamint az alkalmazkodás szakaszos megközelítésének értékét.
Az alkalmazkodásnak átláthatónak kell lennie – teljes mértékben kommunikálnia kell a különböző alkalmazkodási lehetőségek hatásait és költségeit, mind rövid, mind hosszú távon, és a lehető legrészletesebbnek kell lennie. Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó döntések szintén értékterheltek, például az elfogadandó kockázati szint tekintetében. Ezért alapvető fontosságú, hogy a döntések és az erőforrások elosztása átlátható legyen annak érdekében, hogy méltányos és kiegyensúlyozott megoldásokról lehessen megállapodni.
Folyamatosan vizsgálja felül az alkalmazkodási döntések eredményességét, hatékonyságát, méltányosságát és legitimitását annak érdekében, hogy fokozatosan javítsa azokat az éghajlatváltozás hatásaira vonatkozó bizonyítékok és ismeretek alakulásának megfelelően. Ehhez a kockázatok, valamint az alkalmazkodási szakpolitikai intézkedések nyomon követésére és újraértékelésére van szükség.