Alapelvek és sikertényezők

Alapelvek és sikertényezők

Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás olyan politikákra, gyakorlatokra és projektekre vonatkozik, amelyek a sebezhetőség és/vagy a kitettség csökkentésével csökkenthetik a kockázatokat és/vagy megvalósíthatják az éghajlatváltozással kapcsolatos lehetőségeket. Az alkalmazkodás a döntéshozatal valamennyi szintjét, valamennyi régiót és a legtöbb ágazatot érinti. Az alkalmazkodást ágazatközi, többszintű és régiók közötti tevékenységként kell felépíteni, amely összehozza a különböző tudással, érdekekkel és értékekkel rendelkező szereplőket. Az alkalmazkodás nem egyszerűen arról szól, hogy többet tegyünk, hanem az új gondolkodásmódról, valamint a kockázatok és veszélyek, a bizonytalanság és az összetettség kezeléséről. A meglévő sebezhetőségek kezelésére és a reziliencia növelésére irányuló megfelelő alkalmazkodási pályák feltárásához strukturált tanulási folyamatra van szükség az emberek és a szervezetek részéről. Bár minden alkalmazkodási folyamatnak kontextusfüggőnek kell lennie, az alábbiakban bemutatott számos alapelv általánosan elismert a jó alkalmazkodás támogatása érdekében.

Az alkalmazkodás szakpolitikai folyamatának számos alapelvét általánosan elismerik a jó alkalmazkodás kulcsfontosságú tényezőjeként. Ezek az elvek (az UKCIP alapján, 2005; Adger és mtsai. 2005; Prutsch és mtsai. 2010; Brown és mtsai. 2011, Southern Voices on Adaptation (Déli hangok az alkalmazkodásról), CARE 2015):

1. Az alkalmazkodásnak fenntarthatónak kell lennie – az alkalmazkodásra adott válaszok nem járulhatnak hozzá az éghajlatváltozáshoz, és nem korlátozhatják az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló erőfeszítéseket, ezért ki kell használni az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló célokkal való szinergiákat, és el kell kerülni a konfliktusokat. Emellett nem szabad korlátoznia a természeti környezet, a társadalom vagy az üzleti élet más részeinek azon képességét, hogy máshol alkalmazkodjanak (pl. a talajvíz öntözésre való felhasználása száraz régiókban, ami a talajvíz szintjének csökkenését okozza és korlátozza a rendelkezésre álló ivóvíz mennyiségét). Lehetőség szerint mozdítsák elő azokat az alkalmazkodási erőfeszítéseket, amelyek növelik a természetes rendszerek ellenálló képességét (pl. ökoszisztéma-alapú megközelítések és természetalapú megoldások) az éghajlati kockázatok pufferelése révén.
2. Partnerségben végzett munka – az érintett szereplők (pl. hatóságok, nem kormányzati szervezetek, vállalkozások, helyi közösségek és emberek) azonosítása és bevonása minden releváns szinten, valamint annak biztosítása, hogy megfelelő tájékoztatást kapjanak és ösztönzést kapjanak az alkalmazkodással kapcsolatos munkára. A lehetőségek megfogalmazása, meghatározása és rangsorolása, az alkalmazkodási politikák végrehajtása és nyomon követése, valamint a részvételen alapuló és inkluzív tervezés.
3. Az alkalmazkodásnak tényeken kell alapulnia – teljes mértékben ki kell használnia a legújabb kutatásokat, adatokat és gyakorlati tapasztalatokat annak érdekében, hogy a döntéshozatalt megfelelően támogassák és tájékoztassák.
4. Az éghajlati és nem éghajlati kockázatok kiegyensúlyozott megközelítéssel történő kezelése – az éghajlatváltozás csak az egyik aspektusa a társadalmi, természeti és gazdasági fejlődést befolyásoló többszörös stressznek. Ezért az alkalmazkodásnak holisztikus megközelítést kell alkalmaznia, amely magában foglalja mind az éghajlati, mind a nem éghajlati kockázatok kezelését.
5. A múltbeli és jelenlegi éghajlati változékonysággal és időjárási szélsőségekkel kapcsolatos kockázatok kezelése – ez kell, hogy legyen a kiindulópontja a hosszabb távú éghajlatváltozással kapcsolatos kockázatok és lehetőségek kezelésére irányuló megelőző intézkedéseknek. Fontos biztosítani a koordinációt és a szoros szinergiákat a katasztrófakockázatok csökkentésével/kezelésével (pl. jelentés az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásról és a katasztrófakockázatok csökkentéséről Európában).
6. Prioritásként kell kezelni az éghajlati hatásokra adott választ, például azáltal, hogy nagyobb figyelmet fordítanak az időjárás és az éghajlat által leginkább érintett ágazatokra, azokra, amelyek hosszú élettartamúak vagy következményekkel járnak, ahol jelentős beruházásokról vagy magas értékekről van szó, vagy ahol a kritikus nemzeti infrastruktúra támogatása is érintett.
7. Az alkalmazkodást az éghajlatváltozás jelentette kihívás által megkövetelt mértékhez kell igazítani (pl. nemzeti/regionális/helyi/ágazati/határokonátnyúló) – a megoldásokat az egyes helyzetekhez kell igazítani, figyelembe véve a felelősségi köröket és a finanszírozást is.
8. Az alkalmazkodásnak rugalmasnak kell lennie – bár a jövőbeli éghajlattal kapcsolatban még mindig bizonytalanság áll fenn, bizonyos területeken (pl. a hosszú távú tervezési horizonttal rendelkező ágazatokban) mérlegelni kell a jelenlegi lehetőségeket, és könnyen kiigazítható döntéseket kell hozni. Ezért el kell ismerni a „nincs megbánás”/„csekély megbánás” és a mindenki számára előnyös alkalmazkodási lehetőségek értékét a költséghatékonyság és a többszörös előnyök szempontjából, valamint az alkalmazkodás fokozatos megközelítésének értékét.
9. Az alkalmazkodásnak átláthatónak kell lennie – teljes körű tájékoztatást kell nyújtania a különböző alkalmazkodási lehetőségek rövid és hosszú távú hatásairól és költségeiről, és a lehető legrészletesebb tájékoztatást kell nyújtania. Az alkalmazkodási döntések is értékesek, például az elfogadandó kockázati szint tekintetében. Ezért létfontosságú, hogy a döntések és az erőforrások elosztása átlátható legyen annak érdekében, hogy méltányos és kiegyensúlyozott megoldásokban állapodhassunk meg.
10. Folyamatosan vizsgálja felül az alkalmazkodási döntések eredményességét, hatékonyságát, méltányosságát és legitimitását annak érdekében, hogy fokozatosan javítsa azokat az éghajlatváltozás hatásaival kapcsolatos bizonyítékok és ismeretek alakulásának megfelelően. Ehhez nyomon kell követni és újra kell értékelni a kockázatokat, valamint az alkalmazkodási politikákat/intézkedéseket.