A mezőgazdasági táj vízmegtartó képességének javítása

Az aszályok hatással vannak a vízkészletekre és a mezőgazdasági termelésre, talajeróziót okoznak, csökkentik a szénmegkötést és hozzájárulnak a talajromláshoz. Dél-Európa várhatóan különösen sebezhető lesz, mivel nagyobb a kockázata a vízellátás csökkenésének és az öntözés iránti megnövekedett igénynek. Másrészt a növekvő árvízkockázat tovább fog hozzájárulni ahhoz, hogy változatos gazdálkodási gyakorlatokra van szükség a lefolyás csökkentése érdekében, különösen a csapadékcsúcsok idején.

A tájakon és a mezőgazdasági területeken a vízmegtartás javítása segíthet az árvizek enyhítésében, az aszály enyhítésében, a talajerózió csökkentésében és a rendszer környezeti minőségének javításában.

A víztárolási technológia, a tájtervezés és az innováció alkalmazása vízelvezetést és a lefolyások átirányítását eredményezheti. A táj jellegzetességeihez való alkalmazkodás csökkenti a lefolyást és az eróziót, javítja a nedvesség és a tápanyagok megtartását, és javítja a talaj vízfelvételét.

A teljes táj vízmegtartó képessége javítható:

• terep- és kontúrszántás. Ez a talaj előkészítése a gyors felszíni lefolyás lassítására vagy megelőzésére. A késleltetett lefolyás lehetővé teszi a víz beszivárgását a talajba. Az ekesorok merőlegesek, nem pedig párhuzamosak a lejtőkkel, ami általában a talaj körül görbülő barázdákat eredményez;
• ellenőrzött vízelvezetés kialakítása a víznek a szántóföldön való tartásával olyan időszakokban, amikor nincs szükség vízelvezetésre

• különböző vízáramlási rendszerek létrehozása;
• a természetes vízmegtartó helyek (tavak, tavak, tározók) helyreállítása;
• árvízvédelmi tározók vagy víztározók létrehozása, amelyek jellemzően nagy kapacitással rendelkeznek a nagy vízmennyiségek tárolására és ellenőrzésére;
• árterek bővítése/helyreállítása/alkalmazkodása.

A mezőgazdasági területeken a vízbetakarítás lehetővé teszi a mezőgazdasági termelők számára, hogy bőségesen tárolják a vizet, és rendelkezésre bocsássák, ha szűkös. A FAO szerint a kisléptékű tárolás három kategóriája határozható meg:

Talajnedvesség-tárolás (a vízbeszivárgás ösztönzése, amely növeli a talajtárolásba kerülő csapadék arányát, ahol később a növények közvetlenül felhasználhatják)

Talajvíz tárolása (lehetővé téve, hogy a növények gyökérzónáján túli beszivárgás átszivárogjon a víztartó rétegekbe)

Felszíni tárolás (természetes vagy mesterséges tavakon vagy tartályokon keresztül).

A vízmegtartó képesség javítása szorosan kapcsolódik más alkalmazkodási lehetőségekhez, amelyek:

• hozzájárulás a talaj nedvességtartalmának növeléséhez, a mezőgazdasági területek talajeróziójának és talajromlásának minimalizálása mellett (Conservation Agriculture);

• a folyók és árterek természetes funkcióinak javítása, segítve az árvízkockázatok mérséklését (a folyók és árterek rehabilitációja és helyreállítása).

A vidéki térségek vízmegtartó képességének javítását célzó valamennyi intézkedéshez magas szintű koordinációra van szükség a különböző kormányzati szintek között az egész régió fenntartható és harmonizált területrendezésének biztosítása érdekében. Ezen intézkedések végrehajtását a konkrét helyi körülményekhez kell igazítani, és jól be kell építeni a nemzeti és szubnacionális földhasználati és vízhasználati rendeletekbe és tervekbe.

A víz helyszíni tartása végül segít enyhíteni a vízhasználati konfliktusokat az aszályos körülmények között, amikor bizonyos felhasználások előnyben részesítése érdekében vízkorlátozási és elosztási intézkedések hozhatók.

A táj jellegzetességei és a terület földhasználatának strukturális változásai együttműködést és bizalmat igényelnek a mezőgazdasági termelők és a terület más érdekelt felei, például a környező lakosok, a helyi iparágak vagy a földtulajdonosok között. Ha nagyobb strukturális projektek, például tározók vagy lood utak létrehozására van szükség, ehhez kormányzati vagy földtulajdonosi engedélyekre lesz szükség. A víztárolási lehetőségek a helyi vállalkozások vagy lakosok számára is előnyösek lehetnek, és regionális vagy önkormányzati beruházást/együttműködést is magukban foglalhatnak.  

A legtöbb esetben ez az intézkedéstípus ígéretesnek tekinthető, mivel a kialakítás gyakran többfunkciós, és így különböző érdekeket ötvöz (lásd a költségekről és előnyökről szóló szakaszt). A tájképi elemek megvalósítását gyakran ütközőzónákkal vagy élőhelyfolyosókkal kombinálva hajtják végre, amelyek hozzájárulnak a helyi biológiai sokféleséghez, a táji összeköttetéshez és a talaj nedvességmegtartó képességéhez. A kezdeményezés sikerét elősegítheti az egész terület integrált területrendezése, amely a mezőgazdasági földterületek víztároló struktúráit beépíti a tájba. 

Ennek a lehetőségnek a megvalósításához a várt előnyök elérése érdekében körültekintő területspecifikus értékelésekre van szükség. A talaj és a lejtő jellemzőit, a növénytípusokat és a helyi időjárási viszonyokat figyelembe kell venni a vízlefolyási tervek és a víztárolásra vagy a tavakra vonatkozó helymeghatározási döntések végrehajtása előtt.  Az intézkedések mikrotervezése, amely figyelembe veszi a helyi körülményeket, például azt, hogy hol kell új tájképi elemeket létrehozni, azért szükséges, mert a káros hatások kockázata fennáll, ha nem pontosan tervezik meg. A kockázatok közé tartoznak az árvizek vagy a nem szándékos vízáramlások, amelyek végül mezőgazdasági területekre vagy lakott területekre kerülnek. A tájképi elemek kialakításakor ügyelni kell arra, hogy a felszín alatti vizek tárolásának helye túlfolyás, szivárgás vagy fagyás esetén is biztonságos legyen ezekkel a hatásokkal szemben. Ezen túlmenően, ha a lehetőséget nem megfelelően hajtják végre (megfelelő tervezés és az összes ökoszisztéma-összetevő figyelembevétele nélkül), a magasabb talajvíztáblák létrehozása miatt fennáll a mezőgazdasági növények károsodásának kockázata, különösen a sík vagy árvízveszélyes területeken. Bizonyos körülmények között (pl. a tengerhez vagy az óceánhoz közel) a javasolt vízmegtartó lehetőségek némelyike befolyásolhatja a sótartalmat, nagyon drasztikusan megváltoztatva a talaj minőségét, vagy egyes növények számára alkalmatlanná téve a földet, kivéve, ha az öntözési terveket megfelelően hozzáigazítják az új hidrogeológiai formákhoz. A tereprendezés csökkenti a lefolyást és növeli a víz beszivárgását, de a hidrológiai rendszer változásai jelentős vizuális hatással járhatnak, szemben a környező természetes növényzettel és a hagyományos ültetvényekkel. 

Tágabb szinten a földtulajdonosok megfelelő kompenzációjára van szükség, és a projekteknek nemcsak a tervezéssel és a végrehajtással kell foglalkozniuk, hanem a földhasználók magatartásának megváltoztatásával is. Ez a lehetőség az alkalmazott vízmegtartási lehetőségtől függően jelentős beruházásokat tehet szükségessé. A tervezés és a végrehajtás egyik kérdése az irányítás és a koordináció összetettsége, mivel általában magán- és állami felek is részt vehetnek benne. Korlátozó tényező lehet a számos érintett fél támogatásának összegyűjtése és a beruházás tervezése. 

Az éghajlatváltozáshoz való, árvizek és aszályok elleni alkalmazkodáson túl más előnyök is társulnak ennek végrehajtásához. 

Ennek az alkalmazkodásnak az előnyei közé tartozik a jobb vízmegtartás vagy -tárolás aszály idején, valamint az árvízi katasztrófakockázatok mérséklése, a kék-zöld ökoszisztéma-szolgáltatások nyújtása, az öntözés iránti szükséglet csökkentése és a talajminőség javítása. Ez utóbbi viszont támogatja a talaj biológiai sokféleségét, növeli a természetes ellenségek jelenlétét, segíti a tápanyagok tárolását, és általában támogatja a növények növekedését. 

Ez az intézkedés több uniós szakpolitikához is hozzájárul (Natura 2000, Közös Agrárpolitika, lásd alább a jogi szempontokról szóló szakaszt). Ezek a lehetőségek csökkenthetik a mezőgazdasági termelés ingadozásait is, biztonságot teremtve a mezőgazdasági termelők számára, és megbízhatóbbá téve az élelmiszer-termelést. A mezőgazdasági termelés növekedhet, gyakran a szomszédos régiókban. 

Ez a lehetőség általában nagyon hatékonynak tekinthető, még akkor is, ha egyes intézkedések magas belépési költségekkel járnak. A költségek valójában igen változóak, a beavatkozás mértékétől és a kiválasztott intézkedésektől függően. Az intézkedések hosszú távú hatékony tervezése során figyelembe kell venni a karbantartással kapcsolatos erőfeszítéseket és költségeket is. 

A tájba integrált vízmegtartás javításának költség-haszon értékelésére példa a Tamera vízmegtartó tájról szóló esettanulmány, amelynek célja a vízkörforgás helyreállítása és az aszályokkal szembeni sebezhetőség csökkentése.  

Az EU közös agrárpolitikája előmozdíthatja ezt a lehetőséget, amely támogatja az éghajlatváltozás kezelésére és a természeti erőforrásokkal való fenntartható gazdálkodásra, valamint a vidéki területek és tájak Unió-szerte történő fenntartására irányuló kezdeményezéseket.

A zöld infrastruktúrára vonatkozó uniós stratégia keretében nagyobb figyelmet kapnak azok az intézkedések, amelyek célja a természetes folyamatok és ökoszisztémák működésének javítása annak érdekében, hogy a víz jobban beszivároghasson és tárolható legyen. A természetes vízmegtartási intézkedések felhasználhatók az uniós víz-keretirányelv és/vagy az uniós árvízvédelmi irányelv célkitűzéseihez való hozzájárulásra. Finanszírozás az Európai Regionális Fejlesztési Alapból, az Európai Szociális Alapból és a Kohéziós Alapból is kérhető.

A gazdálkodási intézkedéseknek illeszkedniük kell az adott helyi környezethez, és meg kell felelniük a nemzeti és szubnacionális szabályozásoknak és terveknek (pl. területrendezés, Natura 2000 területek, vízgyűjtő-gazdálkodási tervek, árvízkockázat-kezelési tervek).

A víz újrafelhasználását uniós szinten ösztönzik. A víz újrafelhasználásáról szóló (EU) 2020/741 rendelet vízminőségi követelményeket állapít meg a kezelt települési szennyvíz mezőgazdasági öntözésben való biztonságos újrafelhasználására vonatkozóan.

A megvalósítandó tájképi elemek típusától függően az időkeret rövid lehet (kontúrozási gyakorlatok esetében, esetleg egy szezonban); azonban a víztárolást, vízelvezető rendszereket, áramlási rendszereket vagy tározókat magukban foglaló nagyobb projektek esetében több érdekeltet kell bevonni, és a kutatást a tervezési szakaszban kell elvégezni, ami több évet vehet igénybe – az érintett érdekelt felek költségeitől és számától függően. 

Az élettartam a menedzsment összetettségétől, a kapacitástól és a karbantartástól függően 20 év vagy annál több lehet.