Ökológiai hálózatok fejlesztése

Az ökoszisztémákat és a biológiai sokféleséget már régóta számos tényező veszélyezteti, például az élőhelyeknek a földhasználat változásai miatti megváltozása, az élőhelyek emberi tevékenységek (például urbanizáció, ipari terjeszkedés, erdőirtás és szennyezés) miatti elvesztése, az élőhelyek például a közlekedési útvonalak miatti szétaprózódása stb. Az éghajlatváltozás alapvető tényező, amely további nyomást gyakorol az élőhelyekre és a biológiai sokféleségre. Minden organizmusnak vannak bizonyos igényei az éghajlati viszonyok tekintetében. Ez tükröződik a fajok globális eloszlásában. Az emelkedő hőmérséklet, a változó évszakok és a változó csapadékviszonyok, valamint a szélsőséges események fokozott előfordulása arra utal, hogy a szervezeteknek alkalmazkodniuk kell vagy új élőhelyekre kell költözniük a szolgálat érdekében. A területhatárok eltolódása várhatóan megváltoztatja a fajok számát és a fajok összetételét a biokoenózisban és a biotópokban.

Az ökológiai összekapcsoltság meghatározó tényező a fajok túlélése és vándorlása, valamint a populációk alkalmazkodási potenciálja szempontjából. A védelem alatt álló globális szárazföldi területnek csak mintegy 10 %-a tekinthető strukturálisan összefüggőnek ép tájakon keresztül (Ward et al., 2020). Az ökológiai összekapcsoltság előmozdítása fontos lehetőség az ökoszisztémák dinamikus alkalmazkodási folyamatainak lehetővé tételéhez, és ezáltal a biológiai sokféleség csökkenése elleni küzdelemhez és az ökoszisztéma-szolgáltatások megőrzéséhez, különös tekintettel a változó éghajlati viszonyokra. Ezenkívül az egészséges ökoszisztémák számos olyan árut és szolgáltatást biztosítanak, amelyek létfontosságúak az emberi társadalom számára. Ezek a szolgáltatások különösen fontosak az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra és a katasztrófakockázatok csökkentésére irányuló ökoszisztéma-alapú megközelítések szempontjából, például az árvizekkel, lavinákkal, aszályokkal és az éghajlattal kapcsolatos egyéb veszélyekkel szembeni védelem biztosítása, a talaj- vagy parterózió megelőzése és a (mikro)éghajlat szabályozása (szabályozási szolgáltatások) tekintetében.

A biológiai sokféleség megőrzésének és az ökoszisztéma-szolgáltatások javításának túl kell mutatnia a statikus védett területek megközelítésén. A földhasználat változása és az éghajlatváltozás hatásainak enyhítése érdekében javítani kell az ökológiai folytonosságot. A természetes élőhelyek tartós elvesztése ugyanis széttöredezettséghez, továbbá tájképi „patchiabilitáshoz” és elszigeteltséghez vezet, különálló élőhelyekkel, „szigetekkel”. Ezek az élőhelyszigetek elveszítik ökológiai funkcionalitásukat, az alapvető ökológiai folyamatok már nem következhetnek be, és a más élőhelyekre való migráció már nem lehetséges.

Az ökológiai hálózatokat az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás megkönnyítése érdekében hatékonyabbá tevő megőrzési stratégiák közé tartoznak a következők: a védett területek és egyéb hatékony védelmi intézkedések számának és méretének növelése; konnektivitási területek létrehozása, bővítése vagy helyreállítása; valamint a tartalékok elhelyezése a legkritikusabb területeken (IUCN, 2020).

Az EU Natura 2000 hálózata, amely jogilag a madárvédelmi és az élőhelyvédelmi irányelven alapul, támogatja az összekapcsolt természetvédelmi területek hálózatának létrehozását valamennyi tagállam között. Ezek a védett és nagy értékű természeti területek fontos kiindulási alapot nyújthatnak az ökológiai funkcionalitás fenntartásához. A funkcionális összeköttetés és az egész területre kiterjedő ökológiai hálózat előmozdítása érdekében ökológiai folyosókra van szükség a védett területek között, még transznacionális és makroregionális szinten is. E tekintetben általános élőhelyvédelmi intézkedésekre is szükség van a tágabb környezetben. Ezek közé tartoznak a fenntartható földhasználati politikák és intézkedések (pl. a tájképi elemek megőrzése, az ökológiai mezőgazdaság és az ökológiai területgazdálkodás), a finanszírozási mechanizmusok, valamint a tervezési szabályozás és politikák.

A zöld infrastruktúrára vonatkozó uniós stratégia célja a természetes és féltermészetes területek stratégiailag megtervezett hálózatának létrehozása, támogatva a biológiai sokféleség megőrzését, javítva a környezeti feltételeket és alapvető ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtva. A zöld infrastruktúra magában foglalja a természetvédelmi területeket, a lépcsőket és a hálózati elemeket, de a zöldutakat, a vadon élő állatokkal és növényekkel kapcsolatos folyosókat és más zöldterületeket, valamint az ökotechnikai struktúrákat is, amelyek lehetővé teszik a széttagoltság negatív hatásainak enyhítését. Ez a zöldinfrastruktúra-stratégiai tervezési megközelítés jelentősen hozzájárulhat az ökoszisztémák és az ökológiai hálózatok funkcionális összeköttetésének javításához. Számos alkalmazkodási lehetőség szorosan kapcsolódik a zöld infrastruktúra tervezéséhez és végrehajtásához, és magában foglalja például a folyók és az élelmiszerterületek helyreállítását, valamint a természetes élőhelyek adaptív kezelését.

Az ökológiai összekapcsoltság elengedhetetlen a növény- és állatfajok alkalmazkodási képességének javításához és az ökoszisztémák rezilienciájának megerősítéséhez. Ugyanakkor az ökológiai összeköttetések megőrzése olyan alkalmazkodási intézkedésekkel érhető el, amelyek az emberi társadalom javát is szolgálják. Ezek közé tartozik például az agrárerdészet és az  éghajlattudatos városi mezőgazdaság, amelyek támogatják a természetet az ökoszisztéma-szolgáltatások nyújtásában. Mind a gyorsan változó éghajlatnak a biológiai sokféleségre gyakorolt hatásai, mind az ökoszisztéma-szolgáltatásoknak az éghajlatváltozáshoz való fenntartható alkalmazkodás szempontjából vett jelentése azt mutatja, hogy alkalmazkodási intézkedésként mennyire fontos az ökológiai hálózatok javítása.

Az ökológiai konnektivitás támogatásának és a zöld infrastruktúrára vonatkozó megközelítés tájfejlesztési folyamatba való beépítésének a regionális és helyi érdekelt felek részvételén kell alapulnia az elfogadottság növelése és az intézkedéseknek a helyi (társadalmi, politikai, gazdasági és természeti) feltételekhez való igazítása érdekében. A legfontosabb érdekelt felek közé tartoznak a földtulajdonosok és a közvetlenül érintett ágazatok, például a mezőgazdaság, az erdészet, a területrendezés, az idegenforgalom és a természetvédelem képviselői. Az élőhely- és természetierőforrás-gazdálkodás által közvetetten érintett egyéb ágazatok érdekelt feleivel is konzultálni kell. Emellett alapvető fontosságú, hogy az őslakos népeket és a helyi közösségeket már a korai szakasztól kezdve bevonják az inkluzív döntéshozatal védelme és jogaik tiszteletben tartásának biztosítása érdekében.

A gazdasági, társadalmi és politikai keretfeltételek fontos szerepet játszanak a regionális és területrendezésben. Ez gyakran bonyolulttá és nehézzé teszi a dinamikus természetvédelmi és tervezési megközelítések (például a zöld infrastruktúra) előmozdítását és figyelembevételét. A különböző ágazatok (például a mezőgazdaság, az erdészet, az idegenforgalom, a megújuló energiák, a közlekedés, az ipar stb.) és a természetvédelem közötti földhasználati konfliktusok helyi szinten releváns korlátozó tényezőként működhetnek. Továbbá az ökológiai hálózatok jelentőségének el nem fogadása (a védett területeken túl) akadályozhatja az ökológiai folyosók létrehozását vagy helyreállítását. Ez megerősíti a célzott figyelemfelkeltő kezdeményezések fontosságát. 

Másrészt a jobb ökológiai összeköttetés számos járulékos előnnyel jár a különböző ágazatok számára, és viszonylag alacsony gazdasági költségek mellett biztosítja a társadalmilag releváns ökoszisztéma-szolgáltatásokat. 

Az ökológiai összeköttetés javítása magában foglalja a rendkívül területspecifikus földhasználati intézkedések és zöld infrastruktúrák kialakítását és végrehajtását. Ebből következik, hogy a költségek jelentős mértékben függnek az elfogadott konkrét intézkedéstől és a helyi feltételektől, és aligha általánosíthatók.  

Az éghajlatváltozás hatásaival szembeni reziliencia mellett a fokozott ökológiai összekapcsoltság számos környezeti és társadalmi előnnyel jár, amelyek magasabbak lehetnek a költségeknél. Például az árterek és a folyami élőhelyek helyreállításával előmozdítható az árvízvédelem az árvizekhez való alkalmazkodás és a természetvédelem közös javítása érdekében, ami számos esetben olcsóbb, mint a műszaki megoldások (például gátak) elfogadása, különösen hosszú távon. Ezenkívül ezek az ökoszisztéma-alapú zöld (és kék) infrastrukturális intézkedések az árvízvédelem mellett egyéb járulékos előnyöket is kínálnak, például a rekreációs funkciót és a mezőgazdasági célú vízmegőrzést. A konnektivitási intézkedések hatásainak pénzben kifejezett számszerűsítése azonban összetett feladat. Gyakran ezek a hatások lassan jelennek meg és növekednek az idő múlásával. Ez a kérdés a mai napig az ilyen típusú intézkedések elfogadásának egyik fő kihívása. 

Uniós szinten az ökológiai hálózatok és az élőhelyek funkcionális összeköttetésének javítását célzó megközelítést olyan szakpolitikák és irányelvek együttese támogatja, sőt vezérli, amelyek elsősorban a következőket foglalják magukban: 

• A madárvédelmi és élőhelyvédelmi irányelvek, amelyek jogilag támogatják a Natura 2000 hálózat kiépítését, szilárd alapot teremtenek az ökológiai összeköttetések javításához. 

• A biológiai sokféleséggel kapcsolatos stratégia, amely hangsúlyozza az ökológiai összekapcsoltság fontosságát. 

• A természet helyreállításáról szóló jogszabály, amely a biológiai sokféleséggel kapcsolatos stratégia egyik fő eleme, és kötelező célokat tűz ki a leromlott állapotú ökoszisztémák helyreállítására (Európai Bizottság) 

• A zöld infrastruktúrára vonatkozó stratégia, amely támogatja a védett területeken túlmutató pásztázási megközelítések elfogadását, és amelynek célja az ökológiai összeköttetések zöld intézkedések révén történő javítása. 

• A közelmúltban elindított uniós természetvédelmi kreditkezdeményezés támogathatja a természetbarát intézkedésekbe történő beruházásokat. 

Az ökológiai hálózatok javítását célzó beavatkozás megtervezése és végrehajtása folyamatos munka. Jellemzően 5–10 évet vesz igénybe, bár a végrehajtási időt nagymértékben befolyásolja az alkalmazás mértéke (helyi, szubnacionális, nemzeti vagy transznacionális esemény) és a vizsgált terület sajátos jellemzői.

Az élettartam nagymértékben függ a földhasználat változásaitól és a természetvédelemmel kapcsolatos politika változásától; ezért adaptív megközelítésre van szükség a jobb ökológiai hálózathoz.